Vonattal mentünk, a vonat megállt egyik volt tanárom, Eszter néni falujában, ahova nemrég költözött vissza. Megbeszéltük, hogy integetünk, ő meg kijön az állomásra. Kísérőtanárom, Kata felhívta.
Eszter néni lelkesen: Jön a vonat, hallod?
Kata tagoltan: – Rajta. Ülök.
Este fekszünk le.
Adél: – Milyen redvás ez a takaró.
én: – Legalább van.
Adél: – Ja, az mondjuk előny.
Adél félrenyel.
Adél: – Ehh, ez cigányútra ment.
Réka: – Most majdnem mondtam, hogy ne cigányozz…
Adél: – Mit mondjak? Romaút?!
Adél Rékának: – A világ a földön a hátán nem hordott még ekkora hülyét, mint te! (helyesen írni tudunk, a mondatszerkesztés nem mindig sikerül)
Délután Mónika showt néztünk jobb híján. Emberke három perce mond egy mondatot, de még mindig nincs vége.
Réka: Ezek meddig gyakorolják, hogy ilyen mondatokat tudjanak mondani?
Mónika hatására Adélon kívül mind a négyen elkezdünk fogyatékos hangon beszélni.
Adél: Állj. Most Mónika showt nézünk, vagy Mónika showt játszunk?
Tévében csávó próbál vicces lenni, nem megy neki. Huszadik erőltetett poén után:
Adél: Te, csikizz már meg, hadd röhögjek.
Kata (tanárom) reggelinél: – Szüleid kerestek?
én: – Igen.
Kata: – És aztán?
én: – Megtaláltak.
Minden nap hússzor elmentünk Karácsonyi János szobra előtt.
egyik ilyen alkalommal Adél: Én meg Húsvéti Adél vagyok.
Kata (szobatárs): – Fogjunk madarakat.
Adél: – Fogjál, hozd ide, aztán megsüssük. (mint már mondtam, országos helyesírásverseny után…)
Réka kicsit becsípett, és hogy bebizonyítsa, milyen jó a kiejtése, elszavalt egy verset az utcán. Kicsit később:
Adél: – Réka, kérsz még pezsgőt?
én: – Jaj, ne, egész éjjel Petőfit fog szavalni.
Éjfél körül nem tudtunk bemenni a kolesz kapuján, nem fordult el a kulcs. Elment mögöttünk az iskola szépfiúja, aki mindegyikünknek tetszett, el akart minket hívni. Bejutottunk, hajnalban beszéltünk róla.
Lilla: – Vica, hallottad milyen aranyosan mondta?
én: – Nem, én épp a kaput rugdostam.
